A hidegtől összegémberedett kezeit dörzsölgette. Október utolsó hete volt. Az üres bádoghordóba összehordta a környéken talált éghető hulladékot. A gyufa lángra kapot, - mindjárt meleg lesz itt – gondolta. Az összegyűrt papírok, a fél pár bakancs, az apró fadarabok félénken elkezdtek égni. A lilás láng nem sok jót ígért. El kezdte fújni a gyenge lángot, szítva ezzel a tüzet, egy fadarabbal piszkálgatta a hordó tartalmát. Isten segíts! - fohászkodott – és hatalmas vörös fény tört elő a hordó mélyéből. Arcát megcsapta a füst, hirtelen meleg érzett. Szorosan állt hevenyészett tűzhelye mellett, a hordó fölé tartotta a kezeit, nem csak az ujjait melegítette át, a belőle áradó jótékony lángok egész testét melegítették. Nem akart a holnapra gondolni, most, most van és … pattog a tűz, ontja melegét, ami testét felmelegíti, de a lelke fagyott. Nincs az a tűz, ami életre keltené.
Szemébe szállt a füst, a csípő érzéstől könny csorgott végig az arcán. Zsebéből elővett egy rossz rongyot, amit zsebkendőnek használt. Felitatta könnyeit, amikor zsebre akarta rakni, látta, kormos lett a régen szebb napokat látott ruhadarab. Megdörzsölte kezeit és szomorúan nézte az egyre feketébbé váló anyagot. Sóhajtott, ez az első nap… Eddig is alig volt hely, ahol megtűrték, de ezután talán sehová sem fogják beengedni. A vasútállomáson van egy nyilvános fürdő, egy mosógép, ahol pár forintért meg tud tisztálkodni és ki tudja mosni a ruháit. Alkalmi munkákból él. Ott még nem tart, hogy kolduljon. Általában a piacon szokott rakodni, de van, hogy elkergetik, mert tudják, hajléktalan és a hajléktalanok koszosak, büdösek, szokta ezt nagyon sokszor hallani. Tudja, van igazságuk, de ha a földön alszol, ha nem veszel mindennap tisztát, ha eső áztat, akkor … Pár forintért, hetente egyszer.
Már nem is örült a melegnek, ami átölelte fáradt testét. Beesteledett. Itt – ott még látta a falakon a régi mintázat nyomait. Valaha egy család lakott itt, elköltöztek egy másik városba. Magára hagyták a házat, egy jobb élet reményében. Száz éves kis parasztház, nem tudták eladni. Szabad préda lett belőle. Rég leszedték a cserepeit, az ablakokból az üveget kiverték, a faanyagot már régen felfűtötte valaki. A falak, az idő viszontagságai alatt megroppantak, nem volt, ami védje az időjárás szeszéjeitől. A zsáktáskájából elővette azt a rossz paplant és takarót, amiben szokott aludni. Eddig mind a kettőt maga alá terítette, de most már takaróznia is kell, a hideg az úr, ő meg a szolgája. Már egy hete gyűjtögeti a papírdobozokat, a papír jó szigetel, majd maga alá teríti… Szerencséje volt, több társával ellentétben nem kellett egész nap magával cipelnie mindenét, mert itt nincs rajta kívül más. Ő és a természet. Szerette hallgatni a madarak dalát, de már azok sem énekelnek neki.
Rádobta a tűzre azt a keveset még, ami ott volt a hordó mellett. Vastagon felhalmozta a papírdobozokat, ráterítette a pokrócot, lefeküdt és magára húzta az elrongyolódott paplant. Az eget kémlelte. A csillagok pislákoltak neki lámpásként. Becsukta a szemét és egy régmúlt életre gondolt… hol rontotta el… valamikor volt családja, egy húszéves autója és egy kis háza. Nem volt palota, de az övé volt. Ezt most már tudja, akkor többet akart. Magas kéményű házat, új autót, és mindent… Hajszolta magát, hajszolt mindenkit maga körül, de nem jutott előbbre, barátai magára hagyták, otthon is egyre több lett a vita… A szerencsejáték, az ital … most már bánja, de nem tudja meg nem történté tenni, számára nincs remény. Hiába küszködött ellene, szemeit ellepték a könnyek. Nyakáig húzta a takarót, egy imát mormolt magában, felnézett az égre, ekkor egy csillag hullt alá… - Gondolj valamire! – jutottak eszébe édesanyja szavai, aki folyton ezt mondta, ha hullócsillagot látott gyermekkorában.
Dobd ide a labdát! – ra ébredt. Még sosem játszottak erre gyerekek. Két éve lesz lassan, hogy itt húzza meg magát, akkor költözött ide szülőföldjéről. A pöttyös gumilabda mellette landolt. Felemelte a labdát… - Add vissza a labdánkat! – hallotta. Egy kisfiú és egy kislány, - úgy hét és ötévesek lehettek -, állt előtte. Elmosolyodott. A gyerekek türelmetlenek voltak. – Nem mondta anyátok és apátok, hogy itt nem szabad játszani? – kérdezte tőlük. Válasz helyett a kislány visszakérdezett – Te itt laksz? Szégyellte magát, megsemmisülve ült a rongyai között és harag gerjedt a szívében. – Menjetek haza! – rivallt rá a gyerekekre. A kisfiú megfogta a húga kezét és elindultak. – Hajléktalan, tudod a tévében, már láttál te is ilyet – magyarázta a testvérének. A kislány csendben ballagott bátyja mellett, de lopva vissza – visszanézett, új ismerősére.
Hideg reggel köszöntött rá. Összehajtogatta a takarókat. A zsebében kutakodva talált kétszáz forintot. Nagyon éhes volt. Az este is korgó gyomorral aludt el. Két kiflit, egy kevés olcsó párizsit talán fut. Nincs ma piac, de muszáj pénzt keresnie. Nyakába veszi a város utcáit, talán valaki ad neki, valami kerti munkát. Azt már megszokta, hogy a házba be sem engedik, figyelik minden mozdulatát. Ki szeretné kiáltani, ő nem tolvaj, de ki hinné el neki… már a negyedik ház kapujának csengőjét nyomta meg, amikor a reggeli kislány lépett ki az udvarra. – Anyu, itt van az a hajléktalan, aki a romoknál aludt…, indulni akart, de egy kedves hang megállította. – Várjon! – hallotta. Akaratlanul is megállt. – Mihez ért? – tette fel a kedves hang gazdája a kérdést. – Mindenfajta kerti munkát elvállalok, ha kell fát is hasogatok. Nem nézett a kérdező szemébe. Lehajtott fejjel állt. – Házon belül mihez ért? – kérdezett tovább. Ez a kérdés meglepte.
Megköszörülte a torkát, krákogott. Hát… - egy pillanatra elhallgatott – tudok piktorolni… a gyomra nagyot kordult, jelezve éhét. Zavarba jött, elnézést kért. A kislány anyja keze után tapogatózott, de tekintetét le nem vette volna róla. Mikor édesanyja ráfigyelt, a fülébe súgta… anyja intett a fejével. A lyányka bement a házba. – Ki kellene festeni a garázst, elvállalná? Nem tudott megszólalni, bólintott a fejével. – Holnap reggel megveszem a festéket… - elhallgatott - … meg a hengert és az ecseteket is. A kislány megjelent az ajtóban, kezében, egy szíves papírszalvétában frissensült töpörtő és két szelet kenyér volt. Átadta az ételt, a zsebéből még egy paradicsom is előkerült. Beszaladt a házba, de a függöny mögül kukucskált. – Akkor holnap tíz órakor találkozunk. Az asszony becsukta a kaput és a ház felé indult. – Itt leszek – alig hallhatóan mondta. Ott állt kezében az étellel. Ő nem akart koldulni. Sokszor volt már olyan, hogy napokig nem evett. Kibírta. Dühöt érzett. Nem kérte, hogy szánják meg.
Dolgozni akar, dolgozni, megkeresni a kenyérre valót. Markával összeszorította a töpörtőket. Visszanézett és a kislányt látta az ablakban. Intett felé. Elindult. Leült egy padra és jóízűen megette a kislány adományát. Több helyre bekopogtatott még, de mindenhol elutasították. Nem tartottak igényt a munkájára. Volt, ahol fel is szólították, többet még arra se járjon, ha nem muszáj. Egész nap az utcát járta. Fázott a lába, a vékony talpú cipőjében. Ki kell bélelje papírral, az melegít majd valamennyit. Most jött rá, hogy nincs kabátja, amit fel tudna venni a hideg ellen. Már kezdett sötétedni. A bolt hátsó udvarában összeszedte a kidobott dobozokat és hazafelé vette az irányt. Milyen érdekes, úgy gondolkodik alvóhelyéről, mint az otthonáról. Az ember gyarló, haza akar menni, tartozni akar valahová. A szelektív hulladékgyűjtőnél egy dobozban talált nyolc darab sörös, két pálinkás és hat boros üveget. Visszavitte az üzletbe, hatszázhatvan forintot kapott érte. Sok pénz, nagyon sok pénz… neki, másnak annyit sem ért, hogy két saroknyira vigye az üvegeket és visszaváltsa. Vett egy kiló kenyeret.
Mielőtt elaludt volna megfogadta magában, reggel kimegy az állomásra és lefürdik. Az este nem mert begyújtani, nehogy még kormosabb legyen a ruhája. Nyugodt álma volt.
Megállt a ház előtt, az asszony már várta. Megijedt, hogy elkésett. Elővette az apjától örökölt zsebórát, ez az óra volt az, amit nem tudott eladni. Tíz óra lesz öt perc múlva. Mély levegőt vett. Az asszony beengedte. A garázshoz vezette, átadta a kellékeket, megmutatta, mit kell kifesteni és otthagyta. Szépen sütött a nap. A reggeli hidegnek csak nyomai mutatkoztak. Magában arra kérte az Istent, sok ilyen nap legyen még, a tél minél később köszöntsön be. A nyitott ablakon keresztül kiszűrődő hangokra lett figyelmes. A kislány énekelt. Nem akart odafigyelni, de meg – meg állt egy – egy pillanatra és hallgatta a dalt. A kiskacsa szégyellte, milyen rút, sok – sok hattyú tollat gyűjtött össze és ha valaki megkérdezte tőle, ki ő, mindig azt mondta, nem a rút kiskacsa, ő, a hattyú, de mindig, mindenki a szemébe mondta, bármit csináljon is, akkor is, a rút kiskacsa marad. Vízre volt szüksége, a ház felé indult. Benézett az ablakon és látta a kislány kezeiben a bábokat, a rút kiskacsa valóban feltollazva is rút volt, míg a hattyú gyönyörű, még akkor is, ha elszórt pár tollat.
Az asszony jelent meg az ajtóban. Kérdőn nézett rá. Gyorsan vizet kért a vödörbe és máris indult vissza festeni. Gyorsan dolgozott, kimelegedett. Hamar kész lett a festéssel. Már a fal tövébe csöpögött festéket akarta felsúrolni, amikor az asszony ebédelni hívta. Udvariasan elutasította, tudta, ilyen koszos, szakadt göncökbe nem ülhet asztal mellé. Az Istenkáromlás lenne. Elmosott minden szerszámot. A garázs előtt álló műanyag ládára tette száradni a vödörtől, a festőhengerig. Már egy idő óta nem hallotta a kislány hangját. Hiányzott neki. Lassan elindult a ház felé, az ablak alatt nagyon lassan lépkedett, be is nézett a szobába, de a kislány nem volt ott. Nyílt a kertkapu, a fiúcska jött haza az iskolából. Ellenségesen nézett rá. Köszönt neki, de a gyerek nem fogadta. Kijött az asszony, kezében pénzt tartott, egy ételhordót… a bejárati ajtóban egy nagy bekötött szájú zsák állt. Ötezer forintot adott át neki és kérte fogadja el az ebédet, ha most nem éhes, majd megeszi később. Elfogadta. Kérte a nőt, jöjjön, nézze meg a munkáját, lehet, hogy nem is fog tetszeni, - addig nem fogadhatja el a pénzt.
Amikor az utca felé indult, az asszony utána szólt, vigye magával a zsákot, ruhák vannak benne, ha jók, viselje őket. Végignézett magán, vállára dobta a zsákot és elindult. Kilépett az utcára, amikor az asszony utána szólt, holnap is várja, ásni kellene… - Itt leszek – mondta, de nem nézett vissza. Nem mert visszanézni, mert könnyek voltak a szemében. Alig várta, hogy minél messzebb legyen innen. Ahogy közeledett az este, a levegő hőmérséklete esni kezdett, de nem volt olyan hideg, mint az előző két éjszakán. Elővette a reggel vásárolt kenyeret, tört belőle egy darabot… nagyon régen evett már főtt ételt. A zsákot gondosan elrejtette, mielőtt lefeküdt volna aludni. Csak reggel nézte meg a zsák tartalmát. Este nem merte, mert félt, ha felébred, oda az álom varázsa. Egy barna steppelt kabát volt benne, nadrágok, pulóverek. Egy világoskék ing, pamut zoknik, egy sál és egy sapka, egy sportcipő. Minden ruhadarabot külön megnézett, lassan elkezdett öltözni. Egy barna nadrágot, zöld pulóvert választott ki. A nadrág egy kicsit bő volt rá, de nem zavarta. Magára vette a kabátot. Indulásra kész. A rossz rongyait beletette egy szakadt táskába, jó lesz benne ásni… Gondolataiban az járt, most már nem fognak az utcán ujjal rámutogatni.
Megérkezett a házhoz. Csöngetett. A kisfiú engedte be. A gyerek most sem fogadta a köszönését. Bekopogtatott a bejárati ajtón. A kislány lépett ki először a teraszra, az anyja jött utána. Kacagva mutatta a bábokat neki. A fia észrevette, mint mosolyog az anyja, ahogy erre az ismeretlenre néz. Haragudott. Izzott benne a gyermeki harag. Nem értette, hogy kerül ez a hajléktalan hozzájuk. Az apja kikiabált, menjenek be, hagyják dolgozni… A kislány megsimogatta rajta a kabátot. Nagy szemeivel ránézett, és bement ő is a házba. Fogta az ásót, ami a falnak volt támasztva és elindult a kert felé. Alig tett meg egy – két lépést, meglátta a bábokat a kerti asztalon. Egymás mellett feküdtek. A kiskacsa tele volt szurkálva a hattyú hófehér tollaival, mert ő is hattyúnak akart látszani. … és ekkor eszébe jutott a kislány éneke, amit előző nap énekelt… az utolsó szavak visszhangzottak a fülébe – bármit csináljon is, akkor is, a rút kiskacsa marad… Végignézett magán, a neki új ruhákon és tudta, ő a rút kiskacsa.
szerelemre született természeted előre sejteti, milyen csodálatos erőforrás a szerelem. A szerelem nincs életkorhoz kötve.Fellángolhat gyermekszívben, mint rajongás; álomként az ifjúban; életként az érett emberben.
